Velence Angyala

                  Egy város, egy álom, egy virágzó virág,
                  Kék bársonyba öltözött végtelen világ:
                  Hol tükörként villan árnyékon a víz,
                  S rabul ejti őt, kit magához hív
                  Velence.

                  Napsütésben a Canal Grande partján,
                  A melegben, sirályok hangját hallván
                  Emberek sorban, tolva tolonganak
                  Hátha Biasio hentesárujából még marad.

                  Az emberek hangjának mély zúgása
                  A sor folytonos hosszanti nyúlása;
                  A türkizkék tenger lágy hullámzása
                  Akár egy szép festménynek pontos mása.

                  Eközben a város másik peremén
                  Marcónak dicső szent terén
                  Körben vígan lép a tánc,
                  Vörös oszlopnál szakadt meg a lánc.

                  ,,Mit csinálsz?” kérdi az ifjú
                  A kislánytól, ki az oszlop mögé búj.
                  ,,Hát te sohasem hallottad még tán,
                  Hogyha itt átmész, érted jő a halál?”

                  ,,Ugyan, babona ez csupán. Semmi több.”
                  Felel a kislány, s az oszlopra bök.
                  ,,E vörös szín a bűnhődésnek jele
                  Csak bűnösként találkozhatsz te vele.”

                  ,,Lehet, de babonának alapja van,
                  Emberek félelme sosem alaptalan.”
                  A kisfiú fejét elfordította,
                  Majd kezét a kislánynak nyújtotta.

                  Így történt, hogy e kisleány, Loureta,
                  Az első szerelem tüzét felszította,
                  S a kisfiú, Antonio Rossi, ki más,
                  Gazdag Rossi tanácsos fia és lásd:

                  E két ártatlan gyermeki szív szeret
                  Félretéve mind pénzt, rangot és nevet,
                  Meglátva a szépet és érdemest,
                  A lélek mélyen rejtett tiszta éneket.

                  Játszva, dalolva telnek el a napok,
                  Szívük, mint a Nap, fényesen ragyog.
                  Míg a leány apja, a vén halász,
                  Csónakban hálót igazít s halász,

                  A két gyerek vidáman játszik,
                  Rajtuk a felhőtlen gyermeki lét látszik.
                  S mikor a mókában elfáradnak,
                  Álmatag arcukon nagyot kacagnak.

                  Hanem egyszer, egy tavaszi este
                  A katonai gyakorlatot lesve
                  A két ifjúra Rossi rátalál,
                  S kis Antoniora rákiabál:

                  „Mit képzelsz ,fiam, mégis mit csinálsz?
                  Halász lányával Arzenálba jársz?
                  Nincs idő játszani, tanulni kell már!
                  Hadd nézlek! Szagod pisztráng, ruhád sár!
                  Rossz hatással van reád e szegény lány!
                  Nemes vér vagy, ezt soha ne feledd;
                  Nem mindegy, ki mutatkozik teveled!”

                  És amint ezt a kapitány kimondta,
                  A kis Loureta magát elhordta.
                  Életében először szégyent érzett,
                  Szíve, mint meglőtt, sebzett galamb vérzett.

                  Végigmérte koszos, szakadt ruháját,
                  Víz tükrébe kisírta szíve imáját.
                  Nagy kékségben halak isszák bánatát
                  Siratva kétségbeesése zálogát.

                  Látta, előtte Velence lépcsője,
                  S tudta, ez a társadalom mérnöke.
                  Mit is tehetne egy ilyen kisleány,
                  Ki nem tud magasba szárnyalni, mint egy kismadár?

                  Lent, a bús Földön rekedt angyal ő,
                  Magasba, mennybe szánta őt a teremtő.
                  De ő mégis e hitvány porban ragadt,
                  Mire csupán a pénz törvénye maradt.

                  Vár, álmodozva egy jobb világról,
                  Meg-megfeledkezve már magáról;
                  Maszkkal kívánja eltejteni fájdalmát,
                  Kérlelve az évnek karneváli időszakát.

                  Antonio a kislány után szalad,
                  De a látványtól szíve majd megszakad.
                  Az emberek lelke immár becstelen
                  Mint farkas, cibálja a Kor szüntelen.

                  Csak a gyermekek, kik tisztán maradtak
                  Szemekből ítélni csak ők tudhatnak.
                  Aki csupán megfigyel de nem kérdez
                  Ki csak hibázik olykor, de nem vétkez.

                  E leány és e fiú együtt kitart,
                  Egymásnak vállat vetve túllépik a bajt.
                  Nem törődnek rosszalló tekintettel,
                  Példát mutatnak, mind szóval és tettel.

                  Szeretik egymást, kis gyönge gerle pár,
                  Mint bézs kagyló gyöngyének titka feltár
                  Úgy éled bennük szívüknek ékszere,
                  Ama becses kincs, akként bánnak vele.

                  Egyszer egy napon, a víg játék közben
                  Mikor kedvüket öröm zárta közre
                  San Simeon temploma előtt hajózva
                  Látják Biasiot a kukát pakolva.

                  „Mi borzasztott el ennyire Loureta?
                  Csak nem megrémiszt a hentes alakja?”
                  „Nem alakjával van baj, csak a szeme.
                  Úgy érzem, valami nincs rendben vele.”

                  E beszélgetést folytatta a két gyermek,
                  Mikor a halász házába megérkeztek.
                  „Sajnálom lányom, de meg kell kérnem téged,
                  Add ezt a hentesnek, s ő pénzt ad érte néked!”

                  Mondta a halász egy vödröt átadva,
                  Nem tudva még, hogy önmagát áltatta.
                  „Igenis apám, csak egy kicsit félek,
                  Lelkemben ugrálnak ezek a rémek.”

                  „Miféle rémekről beszélsz, leányom?
                  Ha néked bajod van, az lőn én bánatom.”
                  „Ne aggódjon Apám, nincs bajom nékem,
                  Csak nézésétől összerezzent énem.”

                  „Elnézést, de jobb ha én megyek,
                  Különben még apám csapdájába esek.”
                  Szólalt meg Antonio az ajtóból
                  És a lányt megölelte búcsúzóul.

                  „Te láttad Nino, milyen volt a szeme!”
                  „Biztos muslinca ment előtte bele.”
                  Így hát félve ugyan, de a kis Loureta
                  Útnak indult, ahogy apja mondotta.

                  Egyedül jár sötét utcákon e lány,
                  Sejtve a veszélyt, mi most reá vár.
                  “Mert nem ember, hanem szörnyeteg ő.”
                  Csupán egy pillanat és kongat a vak idő.

                  Borzalomra virradt a holnap reggel,
                  Rettenettel, mit ember nem felejt el.
                  Fehér angyalok, gyermekek voltak,
                  Áldozatul estek egy rém bolondnak.

                  A bűnöst ugyan utolérte a hatóság heve:
                  A két vörös oszlop közt elhangzott a neve.
                  Általa csillagok kerültek az égre,
                  Fényességük már új színt visz az éjbe.

                  Harangok hívják gyászra a népet;
                  Feketére festette a világ e képet.
                  Antonio rohan a szörnyű hírre
                  Messze hagyta már őt gyermeki énje.

                  Megpillantja apját a szent téren,
                  Fátyol ruhát víve, mit a halász kére.
                  „Mi történt apám? Kérem, mondja nyomban!”
                  Sírja az ifjú térdeire rogyva.

                  Rossi lehajtja fejét, majd távolra pillant,
                  Dülöngő csónakba súlyos bánat illant,
                  Hol, mint ember saját szeme világától,
                  Búcsúzik édes, drága leányától
                  A vén halász.

                  Örjöngő tenger most halkan morajlik
                  A fátyolruhás angyal elhajózik.
                  S már Velence és mindenki lelkében
                  Idők végeztéig él emléked,
                  Loureta.
                 
              

                  Tatjana levele Anyeginhez

                  Nem könnyű ez nekem, bevallom.
                  De tudom, nem lesz több adódó alkalom,
                  Hogy eláruljam, mi szívemben rejlik,
                  Bár félek, az emberek ezt már sejtik.
                  
                  Eddig sivár volt életem, sivár.
                  Meg tudtam mondani pontosan mi vár.
                  Kietlen vidék volt életem:
                  Hó és hideg végetlen.
                  Benne nyomot senki nem ejtett,
                  S aranyló tűz táncot nem lejtett.
                  Fehér volt, átlátszó, végtelenül színtelen
                  És én nem vágytam mámor mézre szüntelen.
                  De Ön által beköszöntött a tavasz,
                  S én a telet, oly gyorsan feledtem el.
                  Bennem vágy kelt, s a ravasz
                  Lelkemet nem engedte el.
                  Színekben pompázó, virágzó a dombvidék,
                  A táncoló tűz életre kelt;
                  Bársonyos, édes illatokkal teli a vidék,
                  Talán lelkem nyugovásra lel.
                  Mert szívem folyton azt súgja:
                  “Ön az, kit szeretnem kell.”
                  Most lelkel minden vágya,
                  Hogy szerelmem viszonzásra találva,
                  Az ön karjaiban pihenjen.
                  Ha ez az álom bekövetkezik
                  És ez az ön vágyával is megegyezik,
                  Szívünkbe beköszönt az örök nyár,
                  S mi megkapjuk azt, mi reánk vár.
                  A jövő még ugyan bizonytalan,
                  De benne ott a szeszélyes szenvedély;
                  Benne ég nyughatatlan,
                  A drága, szép remény.
                  De ha vágyam viszonzásra nem talál,
                  Lelkemben véget ér az örök nyár,
                  S mulandó ősz után,
                  Ismét beköszönt a fehér halál.
                  
                  Így kérem, válaszát ne halassza,
                  Lelkemet gyötrelmek között ne malassza.
                  Holnap sétára indulok alkonyon,
                  Célom a templomkerti óratorony;
                  Ha érzelmét azonosnak találja,
                  Önt szívem tárt karokkal ott várja.
                  
             

                      Csöndes magány

                  A harag tüze ég bennem
                 elmegy tőle az életkedvem,
                          egyedül,
                        társ nélkül.
                  
                  Hegedül bennem a félelmem,
                  hogy mi rosszat vétettem,
                          értetlen
                          érzelmem.
                  
                   Sok kérdésben vergődni
                    A tudatlanság felhőin
                           szállni,
                            várni.
                  
                  A teljes csodát meglelni,
                  később a választ fejteni
                           időben,
                           idősen.
                  
                  Fellegekbe bújik a fény,
                így mindjárt elmúlik e tény
                            hamar,
                            halad.
                  
                  Szalad az idő, meg sem áll,
                     és ő bizony nem vár
                            már,
                            kár.
                  
                    Bár eltelt jó pár év,
                    ki tudja, mi lesz még
                           netán,
                           ezután.